A címbeli kérdés persze nem is az első kérdés, az első inkább az, hogy vajon akarunk-e egyáltalán kung-fu harcossá válni. Esetemben, - ahogy gondolom, a legtöbb esetben - a hangsúly persze nem is a harcosságon van, de az indíttatások ennek a sportágnak a választására és művelésére nyilván minden esetben és mindenkinél mások, alább az én saját történetem írom le...

Szóval, az úgy kezdődött, hogy egyszer csak megöregedtem.

Jó, igazából nem volt ez ennyire gyors és hirtelen, és gondolom nem is én vagyok az egyetlen, akivel ilyesmi történik. Ahogy telnek az évek, egyszer biztos mindenki fejébe bevillan, hogy akkor alighanem már túl vagyunk az időnk felén. És miután én 45 lettem, nekem is eszembe jutott ez, különösen, hogy az utolsó pár év elég küzdelmes és stresszes volt. Régebben néha futottam, esetleg úsztam, de komoly, rendszeres sportolásnak a környékén sem igen voltam. És hát, ahogy az lenni szokott, elkezdtem pocakosodni, emiatt utáltam is magamat, hiszen korábban gond nélkül visszafogytam ha akartam, de most ez már nem akart működni. És miután azt azért tudom, minden fejben dől el, várható volt, hogy ez az (ön-)utálat hamar elkezd mindenféle szervi nyavalyákat, meg általános rossz közérzetet okozni.

Miután az utóbbi egy-két évben némiképp közelebb kerültem néhány keleti tanításokkal, filozófiákkal foglalkozó tanítóhoz, és a tanításokból néhányat közel éreztem magamhoz, azt is tudtam, az egyetlen kiutat ilyenkor csak az jelenti, ha lépünk valamerre egy határozottat. Változtatni kell, kilépni a komfortzónából, ami az esetemben azt jelentette, keresni kellett valami rendszeres mozgásfélét, és lehetőleg minél komplexebbet, a sima futás valahogy már nem vonzott.

A mindenféle keleti harcművészetek pont annyira érdekeltek mint nagyjából mindenkit, azt hiszem. Nyilván megcsodálok egy-egy filmben megkoreografált akciójelenetet, esetleg elgondolkozom, hogy vajon ezek tényleg kivitelezhetőek-e a valóságban is. És persze amikor korábbi vállalkozásomban foglalkoztam mindenféle kaszaboló eszközökkel, otthonra is szereztem egy kézzel kovácsolt, szép hamonú kardot, mert az minden férfiembernek kell.

Aztán meg, ahogy szinte mindenkinek, úgy nekem is van pár ismerősöm, aki valamilyen küzdősportot űz, tőlük is hallhatunk néha erről a világról. Esetemben egyik kollégám 20 év körüli fia volt az egyik indikátor. Ő egy elég duci kisfiú volt, aztán középiskolásként elkezdett foglalkozni magával, elkezdett egyre keményebben edzeni, keményen fogyni, és ez mostanra egészen hihetetlen változást hozott. Ő amúgy a kickbox sportágat választotta, és amikor elmesélte egy edzés felépítését, épp az ragadott meg, hogy gyakorlatilag egy olyan teljes körű, mindenre kiterjedő átmozgatást, erősítést csinálnak, ami nekem is kéne. Persze a küzdelem is fontos, de esetemben nem ez volt a fő mozgatórugó. De ekkor még csak gondolkoztam a dolgon, mígnem a szemem elé került egy hirdetés, egy Modern Ving Tsun kungfut oktató iskoláé. A honlap és minden más gyorsan körbekutatott forrás jókat írt erről, és a Kínából származó dolgokat amúgy is kedvelem. (Mármint nem az eldobható telefonokat és 300 Ft-os sportcipőket, hanem a pár ezer évvel korábban alkotott elméleteket és dolgokat. Különösen magát a Tao-t, de ez egy másik történet, majd egyszer mesélek róla.) Szóval a Kung-Fu, bár roppant rejtélyes és egzotikus, de (vagy épp ezért) rögtön megtetszett.

A sportágról olvashattok itt vagy itt, a lényeg benne van a nevében, ez a Kung-fu Wing Tsun ágának egy modernebb, célratörőbb továbbfejlesztése, amely több elemet átvett a bokszból is.  Az persze kiderült hamar, hogy az interneten ezen a téren is folyik a harc, a különböző oldalakon és blogokon rendesen osztják az észt a különböző küzdősportok rajongói, és persze minősítenek mindenkit aki nem pont azt kedveli amit ők, de ezzel úgy vélem, továbbra sem kell túl sokat törődni. Aki bármilyen sportágat komolyan űz, az pontosan tisztában van azzal, hogy az övén kívül még ezer más útja lehet az igazságnak, akik kommentekben szólnak be egymásnak, nem igen vehetők komolyan, inkább a szájkaratéban erősek... Komoly ember véleményt amúgy is csak arról alkot, amit megismert.

Gyorsan jelentkeztem is egy próbaedzésre, mielőtt meggondolom magam, ráadásul a 13 éves lányomat is elhívtam, hátha neki is bejön. (Persze először megnézni akartunk csak egy edzést, de olyat itt nem lehet, ha érdekel bizony végig kell csinálnod. Ami egy igen jó módszer amúgy, hiszen rögtön kiszűri a komolyabb érdeklődőket.)

Aztán ahogy közeledett az első edzés ideje, egyre több félelem keveredett a gondolataim közé:

Mert aki hozzám hasonlóan csak filmekben találkozott ilyesmivel, sok mindentől tarthat. Például a sok filmben visszaköszönő, megközelíthetetlen és abszolút tekintélyt követelő mestertől, akit csak akkor szólíthatsz meg ha megengedi, a szintén rengeteg helyen visszatérő momentumig ami a 'csinálj 50 fekvőtámaszt 1 perc alatt! Mi? Nem megy? Akkor még 100 büntetésből!' stílusú kiképzésig, amely különösen azoknak lehet ismerős akik hozzám hasonlóan még voltak mondjuk sorkatonák.

Aztán persze ott a leendő társak kérdése. Vajon csupa 10 éve naponta edző gyilkológép közé csöppenünk? Csupa hajlékony, helyből hátra szaltót ugró fiatal lesz, én leszek az egyetlen vén trotty? Biztos ki fogok lógni a sorból! És egyáltalán, tudok én másfél órát folyamatosan ugrálni?

Szóval, a dolog nem egyszerű. De azért persze ha már leegyeztettük az időpontot, csak elmegyünk valahogy.

Hát, elmentünk... Ravetzky Richárd csoportjába szegődtem, elsősorban az edzés helye miatt, hiszen akkor még nem ismertem, de most úgy gondolom, akkor sem választhattam volna jobban, ha évekig keresgélek. Az alábbiak tehát főképp rá érvényesek, bár ahogy hallom, az iskola négy oktatója nagyon hasonló elvek szerint és módszerekkel dolgozik, tehát lehet hogy ezt írnám akkor is, ha máshoz kerülök.

És igen, most egy rajongóval megint több van az iskolának és a sportágnak. Röviden, minden bejött, amit vártam az edzéstől, és semmi nem következett be abból amitől tartottam. A társaság kellemesen vegyes, idősebb hölgy és fiatal Lara Croft hasonmás éppúgy akad benne, mint mindenféle korú és tudásszintű férfiember. Az egésznek az összetartója pedig ugye maga az edző, aki egészen fantasztikus módon viszi az edzést, mindenhol ott van, mindent lát, és mindenre figyel. Döbbenet, na. Az meg külön, hogy micsoda könnyedséggel és stílussal tudja bemutatni a gyakorlatokat. Egyszerűen lehetetlennek látszik, hogy valaha akárcsak hasonló könnyedségre szert tehetek, de hát majd kiderül... Szintén fontos, hogy mindenki segít. Tehát ha páros gyakorlatoknál összekerülsz valakivel, aki hónapok vagy évek óta műveli a sportágat, és látja, hogy bizony te még nem vagy igazán profi, rögtön kijavítja a hibáidat, megmutatja mit csinálj máshogy, mire figyelj, és a számodra alkalmas és kezelhető módon küzd és gyakorol. 

A másfél órás edzés felépítése nagyon jó. Az elején bemelegítés, és mindenféle ravasz futások vannak, épp annyi hogy még kibírtam, de kellemesen megizzadtam, tehát éreztem, hogy valami történik... Aztán rögtön jött a kung-fu. Teljesen kezdőként nyilván az alapoktól, (alapállás, kéztartás) indult a történet. Mindent alaposan megmutatott az edző, és közben folyamatosan magyarázott is. Tehát nemcsak azt tudtuk meg mit kell csinálni, hogy álljunk, hogy tartsuk a kezünk, a sarkunk, a térdünk, hanem azt is, miért épp így kell csinálni. A teljes edzést nem írom le, de a lényeg, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy edzésen ennyi mindent meg lehet ismerni. És az edző végig figyel mindenre, igazából nem tudom hogy csinálja, de ha a terem másik végében egy másik srácot segít éppen, akkor is kiszúrja hogy én hogy tartom a lábam, és rögtön jön mutatni, hogyan kéne. Van türelme és affinitása a kezdőkhöz, pedig biztos bosszantóan bugyuták lehetünk néha. A páros gyakorlatok, az erőnléti edzés, a fekvőtámaszok, a box zsákok püfölése, majd az edzés végén a nyújtások, a levezetés mind egy nagyon jól összeállított folyamatot képeznek. Profik, na! Egy percig nem unatkoztam, nagyjából minden második percben tanultam valami újat, és épp annyira fáradtam el, hogy még ne gondoljam úgy, hogy ezt én sosem fogom bírni, viszont éreztem azt, hogy van illetve lesz hatása az ott töltött időnek. A magyarázatoknak is igencsak volt értelme, ugyanazokat a videókat megnézve az edzés után, mint amiket az első edzés előtti napokban láttam a youtube-on, rengeteg rácsodálkozásom volt, hogy 'aha, tehát ezért épp így csinálják ezt és ezt a mozdulatot'. 

Én például néhány mozdulatsort igen nehezen tudtam befogadni (megérteni), mint később rájöttem, épp azért, mert arra figyeltem, pontosan mit csinál az edző. (Azzal az ő hatalmas könnyedségével és lazaságával, ami ugye, mint fentebb mondtam, eleve sem erről a világról való...) Aztán, amikor végre arra figyeltem, mit magyaráz, és az adott mozdulatsornak mi is az értelme, rögtön könnyebben ment.

Szóval én abszolút híve lettem ennek az iskolának. Azóta volt több edzés már, még mindig igen tetszik, de például futni csak elkezdtem mellette, mert azért több szusszal is tudnék mit kezdeni az edzéseken...

És akkor térjünk vissza egy percre a címre még. Szóval, hogy lehet-e mindenki kung-fu harcos? Igazából ezt persze még nem tudom. De az, amit az iskola honlapja is leír, hogy jobb kondíciót, jobb közérzetet, nagyobb önbizalmat mindenki szerezhet ebben a sportban és ebben az iskolában, az biztos. Aztán hogy meddig, milyen szintig akarunk eljutni az már csak rajtunk múlik...

Próbáljátok ki!   

Az alábbi videó ugyan egy osztrák Wing Tsun iskola promó videója, de nagyon jó, teljesen film vagy inkább klipszerű, mindenki nézze meg: