A minap a buszon utazva (BKV járat) a végállomás előtt nem sokkal egy szokatlan és abszolút meglepő illat ütötte meg az orrom. Csak pár pillanattal később esett le, hogy ez bizony dohányfüst, és valaki alighanem rágyújtott. Körbesandítottam, és tényleg, egy lány épp akkor szívta az első slukkot. Közben gyakorlatilag be is értünk a megállóba, tehát kezdtünk is leszállni. Nem is szólt senki semmit, idő sem volt rá. (Meg gondolom másoknak is csak lassan esett le, mi is történik épp.)

Mindenesetre ez a rövid idő is alkalmas volt arra, hogy mindenféle érzéseket hívjon elő bennem. És nem kellemetleneket. A helyzet az, hogy én soha nem dohányoztam, még csak ki sem próbáltam. De a rokonságban és a közvetlen családban többen is dohányoztak, bár mostanra a legtöbben abbahagyták.

Szóval az érzések, amik a dohányfüst illatától átfutottak rajtam, nagyon is kellemesek voltak. Pár évtizeddel korábbi érzések, képek jöttek elő egy pár pillanat alatt. Valahogy egy sokkal kevésbé szabályozott, sokkal élhetőbb világra emlékeztető illatnak éreztem, amiben persze benne volt az is, hogy akkor ugyebár fiatalabb is voltam. De átrohant rajtam egy csomó régi utcakép, régi buszoktól a régi kirakatokig. A még hamutartókkal ékes presszó asztalok, az otthoni nappali csiszolt üveg hamutartói, amelyek szivárványt varázsoltak a falakra, ha rájuk sütött a nap. A hagyományos régi trafik bódék. És beugrott egy csomó fekete-fehér tévéfilm kocka is, amikor még természetes volt, hogy emberek a képernyőn dohányoznak.

A fene egye meg.

Igazából ez a mostani világ - elvileg legalábbis – szabadabb. Gyakorlatilag azonban, az átlagember átlagos körülményei között sokkal inkább egy Orwell könyveiből ismert, túlszabályozott, egyre kevésbé élhető világgá válik. Most ne is beszéljünk az aktuális agyament drogteszt kezdeményezésről, amit egy olyan idióta nyújtott be, aki kerületében megszüntette a tűcsere programot. Ettől függetlenül is, egyre inkább arról szól az élet, hogy az ÁLLAM mindenkit meg akar védeni saját magától, egyre inkább gyerekként kezeli az alattvalókat (mert annak tart, ez nyilvánvaló). Persze ez érthető, egy sereg rendessé nevelt gyereket nyilván könnyebb terelgetni, mint egy csapat döntésképes és saját gondolatokkal bíró felnőttet. És mi tagadás, láthatjuk, hogy sokan szeretik is, hogy így kezelik őket. 

De ettől még nem lesz jobb a helyzet. Valahogy vissza kéne szerezni a régi világunkat.

Vagy lehetne csinálni valami ideálisat. Valami olyat, ahol az egyén döntheti el, mit is akar kezdeni magával. Ahol az állam nem üti bele az orrát az egyén dolgába, viszont esetleg megpróbál a sajátjával törődni, mondjuk tesz a szegénység felszámolásáért. Esetleg például biztosítja az étkezést a a téli szünet alatt is a rászoruló gyerekeknek. (Ez ugye aktuális, épp tegnap szavaztak ez ELLEN a kedves képviselők.) 

Úgy is új év jön, ilyenkor szokás változtatni.  

Teszek is ide a végére egy jó kis füstös nótát: