Előre bocsátom, ez most egy teljesen szubjektív poszt lesz. Az objektivitás és mások megértése persze nemes idea és cél, de néha azért a saját véleményünk is megírhatjuk. Szóval, tegnap megint belefutottam egy olyan szituációba, amiben korábban, évekkel ezelőtt már volt részem. Adva van egy viszonylag közeli ismerős, akinek azért kicsit belelátok az életébe. A Facebookon időnként posztol egy-egy dolgot arról, mi is jár épp a fejében. A népek lájkolnak, hozzáfűznek egy-egy szót, és ennyi. Én viszont ilyenkor - néha - megírom a saját véleményem az adott dologról. És van úgy, hogy emiatt kiborul a bili...

Jómagam meglehetősen nyitott vagyok, könnyen közlök magamról bármit bárkivel. Gyakorlatilag a privát, vagy mondjuk úgy, intim szféra számomra kevésbé értelmezhető fogalom. Ugyanakkor nagyon rosszul viselem a felületes kommunikációt és még rosszabbul a bevett, szokásokon alapuló viselkedés formákat, tehát amikor valaki pusztán azért tesz vagy nem tesz bármit is, mert az emberek ezt szokták meg, mert az emberek ezt várják el, vagy mert tart attól, hogy az embereknek mi lesz a véleményük. (Mindenki ismeri ezt a típust, a tökéletes minta erre a Szívek szállodája sorozat Emily-je.)

Szóval ott tartunk, hogy a kérdéses, random panaszkodós posztra én megírom a konkrét véleményem, aminek a sorok mögött megbúvó tartalma az, hogy lehet ugyan panaszkodni a bejegyzésben, de azért mindketten tudjuk, hogy meg is lehetne oldani az adott helyzetet, ha az illető posztoló tényleg meg akarná. És erre jön a válasz, privát üzenetben persze, hogy én miért vagyok bántó, és miért nem gondolok arra, hogy ezt mások is olvassák, és jaj, azok mit fognak gondolni. Különben is, van egy csomó körülmény amiről én nem tudok, és amire én nem vagyok figyelemmel. (Mert adott, láthatatlan körülmények mindig vannak a háttérben. És bár ezek általában pusztán kifogások és önáltatások, de azért igenis vegyem őket figyelembe.) Hát jó. 

A lényeg nem a konkrét eset, inkább az, hogy miért érzi valaki úgy, hogy a Facebookon szüksége van egyfajta látszatra, miközben nagyon is kerülni akarja a valódi kommunikációt? Hiszen van egy rakás ember, aki nem használja ezt a fórumot, és teljesen jól elvan. Ez egy tisztességes magatartás, ezek az emberek nem szeretnek lövöldözni, ezért nem járnak a lőtérre. Tiszta sor. De mit gondolnak azok, akik, bár szintén nem szeretnek lövöldözni, de mégis elmennek a lőtérre? Jó, tudom, ismerjük a klasszikus angolszász "Hogy vagy?" -féle köszönést, amire kifejezetten modortalanság az igazat válaszolni, bőven elég a "Köszönöm, remekül" -féle műválasz. De én akkor sem tudom, ez miért jó. Azt sem tudom, ha ez mégis jogos igény, akkor hogyan kellene ezt kezelni? Lehet, hogy kéne egy egyezményes jel mondjuk a profilképekre, hogy: "én csak kíváncsiságból vagyok itt, a valósággal kérem ne szembesítsen senki, nincs kedvem vitázni, nem bírom a kritikát, és különben is, olyan jó nekem ez a szerepkör". Egyfajta jelzés, mint a forgalomban a "T" betű az autókon. Látjuk, tudjuk, hogy nem számíthatunk rájuk mint rutinos résztvevőire a forgalomnak, jobb óvatosan kezelni őket. Lehetne mondjuk ez egy nagy piros LC betűpáros, a "limited comments" rövidítéseként. Ilyesmi:

LC

Persze, aki nem szeret szembesülni a mások másféle véleményével, az igazsággal - na jó, inkább mondjuk úgy, egy másféle igazsággal - úgy általában, az nyilván küzd a saját démonaival is, és nagyon is szüksége van a pozitív megerősítésekre. És lehet hogy épp ezért igenis fontosak számára a fenti kis látszatmegerősítések, lájkok is. Ez valószínűleg mindannyiunk számára fontos. Jó érezni, hogy vagyunk, és mások is gondolnak ránk. De azért vagyunk néhányan, akik nem csak ebből az energiából táplálkozunk, van némi önbizalmunk, és az esetleges elgondolkodtató hozzászólásokkal is tudunk mit kezdeni. Mert ha baráttól jönnek, akkor tudjuk, hogy nem akarnak bántani. Igaz, én a blogolások kapcsán kicsit hozzászoktam, hogy bizony a kommentelők nem mind a barátaim. És van aki bizony bántani akar. De egy ismeretlen kommentelő és egy Facebookos barát hozzászólása azért két külön történet... Nyilvánvaló, hogy nekünk, nekem is van egy rakás hibám, amire bárki rá is világíthat egy-egy hasonló poszt alatt. Én is írhatok ki olyasmit, amiben egy éles szemű és engem ismerő barát esetleg találhat visszásságot. És ezt meg is jegyezheti. De ez a világ legtermészetesebb dolga. Barátokról van szó, Nem akarnak bántani, viszont esetenként tanulhatunk a hozzászólásaikból. 

Szóval ezek a kérdések kavarognak bennem. Itt most talán összemostam két dolgot, vagyis azt, hogy valaki nem mer igazán a tükörbe nézni, azzal, hogy tart a külső emberek ítéletétől. Bennem az egésszel kapcsolatban az az érzés a legerősebb, hogy nagyon nem szeretem az Emily jellegű életszemléletet. (Vagyis hogy "viselkedni" akarunk, megfelelni valamiféle normáknak.) Nem tudom elfogadni, hogy bárkinek a véleménye meghatározhassa az én cselekedeteim. Hogy bármilyen kommunikációmat az korlátozhassa, hogy mit gondolnak erről mások, hogy kik és mit olvashatnak ki belőle. És egyfajta szabadságharcosként megpróbálnék mindenkit felszabadítani az ilyen "alkalmazkodás-kényszer" alól. De persze ezt nem lehet, és sokaknak nincs is rá igénye. Kicsit olyan, mintha minden fehérbotos embert átvinnék az út másik oldalára, nem törődve azzal, hogy ők amúgy át akarnak-e menni. Aki igazán át akar, az úgyis szól, úgyis megoldja. A többiek meg maradjanak ahol vannak. Kikerüljük őket, és megyünk tovább...  

Ui.: Azt mondja most egy barátnőm, olvasva az írást, hogy a földön egy rakás ember él, mind különböző, és a liberalizmus épp arról szól, hogy el kell fogadjuk a másikat olyannak amilyen. És abszolút igaza is van. De mondtam, hogy ez egy szubjektív poszt lesz...