Azt gondolom, a blogok-vlogok jó része úgy indul, hogy egy adott témáról határozott véleményünk van, amit annyira nagyszerűnek, egyéninek és különlegesnek érzünk, hogy mindenképp szeretnénk megosztani a nagyérdeművel. Miután az adott, hozzánk közel álló téma – ekkor még – valóban érdekel minket, így ez a tartalomgyártás ilyenkor nem is munka, inkább hobbi, önmegvalósítás és élvezet. Ha szerencsénk van, nem sokakat érdekel a véleményünk, nem lesz túl sok visszajelzésünk, egy darabig csináljuk, aztán, ahogy az életünk alakul, és jönnek más tennivalók, szép lassan abbahagyjuk a tartalmak gyártását.

A világ teli van ilyen félbemaradt blogokkal, egy darabig működtek, aztán ritkultak a posztok, végül teljesen elmaradtak. (Ez a halas blog, amire most ezt a posztot kitettem, épp ilyen, ez egy saját blog volt, most viszont már csak szökőévente kerül rá egy-egy írás.)

Nincs is ezzel semmi gond. A gond inkább akkor jelentkezik, ha az általunk kitalált - rendszerint tematikus - blog/vlog elkezd működni. Jönnek a követők, vannak visszajelzések, esetleg még némi bevételszerzési lehetőség is felcsillan, nem is olyan távol...

És hogy ez miért probléma? Elmondom:

Röviden azért, mert ebben az esetben eljuthatunk oda, hogy a kedvenc hobbinkból egy kötelező, és egyre nyűgösebb munka lesz. Folyamatos odafigyelést, tartalomgyártást igénylő feladat, ami ettől még persze pénzt nem termel, tehát a főállásunkat nem tudjuk lecserélni rá, viszont az időnket rendesen igénybe veszi. Még az is megtörténhet, hogy a kezdetben oly szórakoztató téma, amiről blogolni kezdtünk, szinte észrevétlenül és tetten érhetetlenül valahogy egyre kevésbé kezd érdekelni.

Azt gondolom, ilyenkor válik el, kinek való ez a »szakma«. Mert én bizony arra jutottam, a blogolás/vlogolás messze nem való mindenkinek. Ilyenkor derül ki, hogy képesek vagyunk-e továbbra is odafigyelni a blogunkra, képesek vagyunk-e menedzselni az egyéb feladataink mellett, vagy épp elkezdjük, - persze nem is okvetlenül tudatosan - hanyagolni. Tudat alatt egyre kellemetlenebbnek érezni a vele járó nyűgöt. Különösen problémás lehet a dolog akkor, ha nem egyedül kezdtük a projektet, és ezen a szinten esetleg kiderül, hogy a kezdetben egyformán lelkes alkotótársak itt már máshogy viszonyulnak a „közös gyerekhez”. Az egyikük nyomja ezerrel, a másikuk elkezdi hanyagolni. Hirtelen megjelennek magánéleti, munkával vagy bármivel kapcsolatos tényezők, amik valahogy mindig a blog elől veszik el az időt.

Mondom, ha pechünk van, e közben a projekt szépen nőne, netán már hosszabb távú elköteleződésekre kéne rábólintsunk. Az egész helyzet egyre biztatóbb, miközben egyre bizonytalanabb is. Jönnek az egyenlőtlenségek, a dolgosabb fél elkezdi érezni, hogy azért egyedül tolni egy közös szekeret annyira nem jó móka, hiányolja a kezdeti közös lelkesedést. A másik fél esetleg e miatt kicsit rosszabbul is érzi magát, ez még jobban megnehezíti a közös munkát. Ebből már persze alakulnak súrlódások, viták is, ettől az amúgy is ritkuló közös munka is rosszabb hangulatú lesz. Jönnek a meg- és átbeszélések, az ígéretek, de igazából a dolog nem nagyon javul... 

A legvacakabb az, hogy akkor is alakulhat így, ha egyébként minden fél elég okos és értelmes ahhoz, hogy mindezt érezze és értse, sőt, akkor is, ha próbál tenni ez ellen a folyamat ellen. De valahogy nem működik, nem sikerül feldolgozni az egyre gyűlő vélt és valós sérelmeket. És hogy ilyenkor mi lehet a megoldás? Egyelőre nem tudom, embernek lenni néha rémesen macerás…

De ha odajutunk (mert persze ez egy saját projektről szóló írás) majd elmesélem azt is. De ha van tapasztalatotok a témában, osszátok meg, szívesen veszem.