Van, hogy a dolgaink sehogy nem akarnak összeállni. És van, hogy szinte magától elrendeződik minden. De a legtöbb esetben bizony valahol a kettő között próbálkozunk. Néha (sokszor) úgy érezzük, a világ összeesküdött ellenünk. Máskor (ritkán) meg mintha a tenyerén hordozna. Közben persze tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a próbálkozások, a dolgaink összerendezése igazából csak nekünk fontos, és csak minket érdekel. A világ tökéletesen közömbös, teszi a dolgát ahogy máskor.

Néha azonban, nagyon-nagyon ritkán, a világ egy-egy pillanatra mintha tényleg odafigyelne ránk. Hirtelen, egy szempillantás alatt érhetnek minket olyan ingerek, hatások, amelyek összhatása teljesen át tudja írni a bennünk futó programot. Ezek a szinte tökéletes pillanatok egészen különleges erővel képesek hatni ránk.

Egy zene, egy út, a néhány csepp eső, a levegő illata, egy beszélgetés, egy hír... ez akár elég lehet arra, hogy egy kis időre egy teljesen más, tökéletes helyen találjuk magunk. Hirtelen minden minket foglalkoztató kérdés válaszra talál...

Ma volt egy ilyen élményem. Nem biztos, hogy meg tudom írni, de talán...

Ezer fok van, amolyan nyugis krúzolós tempóban poroszkálok az országúton, a rádióban épp a Drivin' Around Song szól Colt Ford és Jason Aldean előadásában. (Ne keresd, alul linkelem.) Hirtelen elkezd pöttyösödni a szélvédő, és a nyitott ablakon kilógatott karom is éri néhány esőcsepp. És a zene, a friss eső illat, az - ekkor már - kinyújtott kezem érő esőcseppek, az út és a felhőkön átszűrődő fények összhatásaként valahogy hirtelen megvolt a fent említett pillanat, kicsit pontatlanul hívhatjuk úgy, hogy Flow...

Tudni kell, hogy napok óta töprengek. Hirtelen valahogy rengeteg irányba lehetne elindulni az írással, zenével, talán kicsit a jó régen nem használt marketing tudományok területén is. Lehetne használni sokat az évtizedes, és sokat az újabb tanulmányokból. És lett egy csomó érdekes ember, akikkel ezeket meg is lehetne valósítani. De mindenre nyilván nem lesz idő, és energia sem. (Még hogy nem lesz? Most sincs már, ami azt illeti...) De hogy akkor mit is dobjak el, és mi legyen amibe érdemes energiát fektetni, az bizony nem akart kialakulni. Évfordulóhoz ért a countrys weboldal, amivel hónapok óta egy percet nem foglalkoztam, mostanában mégis folyamatosan jönnek oda a látogatók, jönnek gratulációk hogy létrehoztam, miközben én meg már jó ideje úgy érzem, ez a terület már nem érdekel. Ugyanakkor a klubkoncert hozományaként egyre több zenei területhez kötődő ötlet kerül elő, igazából vagy 4-5 dologba is bele lehetne vágni, naponta jönnek új inputok meg ötletek, de hát a kapacitás persze véges... És aki ismer, az tudja, persze ezeken kívül is van ezer megoldani való macera.

A fenti pillanatokban (azért tartott vagy 10-15 km-en át) azonban valahogy pontosan láttam, merre felé is haladok, valahogy hirtelen semmi nem is tűnt problémának. Tudtam, mit szeretnék kezdeni magammal, és hogyan. Mi legyen a blogokkal, mi kezdjek a többi dologgal. Valahogy azt is láttam, hogy nem kell választani a vidéki, kicsit bizony redneckbe hajló életmód és a valamikor korábban élt, és mostanában egyre többször eszembe jutó zakós, prezentációkat gyártó, reptéren átszállós életmód között. Hogy úgy mondjam, nem kell választani például Edi és mondjuk Toby Keith dalai és az azok mögé gondolt, hozzájuk képzelt életmód között.

És nem azért, mert azt gondolom, hogy mostantól hirtelen mindent fogok tudni egyszerre élni és kezelni. Inkább valami nyugalom érzése volt ez, a tudaté, hogy minden jó lesz, és nem kell megpróbálni irányítani, hagyni kell hatni a flow-t...

Hát így történt ma délután. És a hatása még most is tart. A világ szép. Mondtam már?