Az előző posztom a vidéki életről meglehetősen olvasott lett, és elég szép mennyiségű kommentet is vonzott. Előjött a kommentekben a szokásos vidék – város ellentét, pedig a poszt szándékom szerint pont nem erről szólt volna. Hát itt van egy kis kiegészítés a tegnapiakhoz:

Mint írtam, jómagam is Pestről költöztem vidékországba, és persze ma is sokat vagyok a városban. Szeretem a várost az összes hátrányával együtt, a bulinegyedeket, a nyüzsgést, az épületeket az utcákat, szóval mindent amitől város a város. (Még a BKV-t is szeretem, jó pár hónapja aktív használója lettem, és a mai napig meglep, hogy működik, gyors, és szerintem a kosszal és az utazóközönséggel sincs baj.) Sokat sétálok a belvárosban, közben rengeteget fényképezek, és igyekszem mindent megnézni, amiről a városban blog épp ír. A külvárosi villanegyedek, a lepusztuló félben lévő régi vasúti- és gyárépületek épp olyan fantasztikusak tudnak lenni, mint a közraktáraknál épült új csupa üveg irodaépületek.

A város él, vibrál és lüktet. (Ráadásul van benne mindenféle gyorsétterem és street food is.) Ez a vibrálás és lüktetés persze néha valóban lehet sok, de enélkül szerintem nagyon üres lenne az élet.

És szeretem a vidéket is, a fákat, bokrokat, jószágokat. Az úton átbandukoló őzeket, a verandán lapuló nyestet, a pincében telelő denevéreket, sőt, a megszámlálhatatlan apró rágcsálót is, amelyekből folyton hoznak ajándékba a küszöbre a macskák. Városiként még mindig rácsodálkozok egy-egy brutális méretű kombájnra, és még mindig érdekes érzés kilométerekre ellátni a lenyugvó nap által narancsvörösre festett látóhatár széléig. Bírom a kert mellett legelő birkanyájat, és egyáltalán nem bosszant hogy a birkák fej nélküli végéből folyamatosan potyog a birkabogyó. Sokszor megyek el egy távcsővel meg egy pulival csak úgy bóklászni a környékre, és bár már azért elég jól ismerem a környéket, de még mindig szoktam új dolgokba botlani, fura kis szurdokokra, helyi dzsungellé bokrosodott patakmedrekre, villámvágta 100 éves odvas fákra. És persze tényleg pihentető látvány mondjuk egy gabonatábla hullámzását figyelni.

A vidék számomra a nyugalom. Bár itt is minden tele van élettel, de ez másféle élet és másféle nyüzsgés mint a városi. És ez így van jól. Néha egyébként ez a nyugalom is lehet túl sok, ilyenkor kell elmenni sörözni a Gozsdu udvar környékére...

Ezt a kilátást is meg lehet ám szokni...

Arra utaltam, és ezt tartom is, hogy ha mégis váltásra szánjuk el magunk, vegyük a fáradtságot az összes körülmény végiggondolására. Orvos, hivatal, fűtés, üzletek, közlekedés, munka, biztonság... és még millió dolog lehet ami nagyon más lesz, mint amit megszoktunk. Jobb előre átgondolni, én azt javaslom. És ha ezután is mehetnékünk van, akkor már csak annyi dolgunk van, hogy tudjuk, mi vagyunk az odatelepülők, tehát nekünk kell alkalmazkodni az ottani szokásokhoz. Amiket amúgy szintén nem árt előre kiismerni...

És ha ez is sikerül, akkor pár év alatt akár igazi vidékiek vagy épp városiak lehetünk.

Az egész város-vidék purpárlénak a lényege alighanem a nyitottság, vagy annak hiánya. Nyitottnak kell lenni a körülöttünk lévő csodákra, és elfogadni a dolgokat olyannak amilyenek. Persze lehet hogy vannak olyan olvasók, akik a két életmód, vagyis a városi és a vidéki közül valamelyiket teljesen idegennek érzik maguktól, de azt gondolom, és ezt írtam is a posztban, hogy ha valaki az egyik helyen csak a negatívumokat veszi észre, az aligha lesz boldog a költözés után sem... Ezekben az esetekben belül kell rendet rakjon magában az ember, ez sem könnyű, de mindenképp egyszerűbb, mint költözni.

A (belső-) rendrakáshoz egyébként épp találtam egy alkalmatos zenét is. CéAnne vadonatúj felvétele, és még a szövege is passzolhat az írottakhoz. Füleljétek meg:

Béke!

(Az összevissza képanyagot a korábbi facebook megosztásaimból kapkodtam össze. Mind saját.)