Sokszor eszembe jutott már, hogy kéne írni a könyvek mellett valami kortesbeszédet. Jómagam igen sokat olvastam és olvasok, és még a neten történő böngészés közben is többre értékelek egy jól megírt riportot, mint ugyanannak egy videóban megtekinthető változatát.

Persze elismerem, azért a mozgóképnek is van varázsa, de abban biztos vagyok, hogy messze nem való minden filmre, ami végül mégis odakerül. Legutóbb kedvenc filmes/filmkritikus csatornámon, a Hollywood Hírügynökségen látott 'Téli mese' című mozi kritikája kapcsán jutott eszembe ez a dolog. (A csatornát gründoló Szirmai Gergő fantasztikus figura, abszolút kedvenc, de persze nyilván nincs ideje minden egyes, általa véleményezett film nyomtatott eredetijét is elolvasni. Nem is ez a dolga.)

Az eredeti regény a tősgyökeres New York-i író, Mark Helprin műve. Emlékszem, amikor jó néhány évvel ezelőtt olvastam, rögtön arra gondoltam, hogy ez a mű aztán sosem lesz megfilmesíthető. A több mint 600 (!) oldalas regény egyszerűen túl hosszú, túl sok minden történik benne, túl sok szálon és időben játszódva. Több mint 100 év történéseit öleli át. Ráadásul elég sok olyan misztikus elemet is tartalmaz, ami akkor működik, ha az olvasó a saját gondolatai segítségével kelti életre. Erre tessék, valakinek mégiscsak eszébe jutott az elkészítése. És, mint a kritikákban látható, persze bele is tört a bicskája...

Ennek a híres képnek az ismerete a New York-i Grand Central pályaudvarról például jól jön az említett Téli mese olvasásakor...

Nem is tudom összeszedni, hány olyan regényt olvastam már, amelyek könyvben egy egész univerzumot képesek voltak megteremteni egy olvasni tudó és szerető, az olvasáshoz megfelelő fantáziával rendelkező olvasó segítségével. Aztán ezek a történetek filmre átdolgozva jóval szürkébb, élvezhetetlenebb, butább történetté silányultak. Még olyan filmek esetén is előfordul ez, amelyek amúgy sikeresek, és tetszenek is, mindaddig, amíg a könyv változatukból meg nem tudjuk, milyen is volt az eredeti történet...

Példa lehet akár a némileg kommersz 'Jurassic Park', ahol a nem túl bonyolult történetvezetés ellenére sem sikerült filmen megmutatni mindent, ami a könyvben történik, tekintve, hogy az írott változatban a parkban jóval több, a főhősök megevésére vágyó dinó található. Egyszerűen a film játékidejébe ez nem fért bele. Igaz, itt cserében legalább kaptunk élő dinókat.

Szintén hirtelen beugró példa a 80-as évek nagy sikere, a Michael Ende regényéből készült 'Végtelen történet' című film. Itt konkrétan a regény fele, - az is csak kivonatosan - képezi a film történetét. Igaz, utána próbáltak még néhány részt összerakni, de ezek inkább rontottak a dolgon, mintsem kiegészítették volna az első részt. Talán nem véletlen, hogy ez a történet is a fantáziánkra támaszkodik. Az igazi átéléséhez itt is szükséges volna az olvasó oldaláról is hozzátenni...

De a nagyszabású és kevésbé meseszerű eposzoknál sincs ez másképp, mint mondjuk a Keresztapa filmek.

Egyszerűen egy filmnek vannak határai. És igaz ugyan, hogy filmben egy svenk képes megmutatni egy adott környezetet vagy tájat, amelyet egy könyvben esetleg oldalakon keresztül kell leírni. És lehet, hogy egy színész pillantásnyi időre felvillanó arckifejezése ugyanannyit elárul, mint egy könyvben erről olvasható féloldalas eszmefuttatás...

Azonban a könyveknek van egy hatalmas előnye! Megadják a lehetőséget a teremtésre. Vagyis rajtunk, a mi képzeletünkön, ismereteinken, tapasztalatainkon múlik, milyen is lesz a fejünkben egy regény képi világa, milyennek képzeljük el az adott történet szereplőit. Minden egyes olvasónál más és más világ teremtődik meg. És biztosak lehetünk abban, hogy amit mi olvasunk az bizony csak a miénk lesz. Nincs belőle másik, sehol és senkinél.

Ez pedig minden filmes varázslatnál többet ér!