Ez a poszt egy korábbi íráson alapul, ráadásul az eredeti is elég lassan született meg. Anno sokáig motoszkált bennem a rövid posztötlet, de valahogy nem akart kikerekedni. Fontos, hogy a továbbiakban elsősorban emberi kapcsolatokról beszélek, de igazából ennél sokkal tágabb körre is vonatkoznak a gondolataim.

Tudjuk, arra, hogy egy rossz élethelyzetbe miért ragad bele valaki, számos ok és magyarázat lehetséges. Néhány - igencsak ritka - esetben kívülről sem látni kilábalási lehetőséget. De ez tényleg ritka, a legtöbbször még belülről is láthatóak, az adott ember által pontosan ismert okok vannak a képben. Amiről most szólnék pár szót, az ezek közül az okok közül csak egyetlen egy, amikor valaki azért nem lép, mert képtelen elengedni és leírni egy veszteséget. Inkább csinál mindent tovább, gondolván, hogy most már biztos javul majd a helyzet és végül pozitívan kerül ki belőle. Igen, ez a klasszikus szerencsejáték szituáció, ennek eredményeképp szoktak a filmekben egy szál nadrágban (plusz még akár jól eladósodva) kilépni az emberek a kaszinó kapuján hajnalban...

De az ilyen gondolkodásmód ennél a kaszinós példánál is sokkal durvábban tud megjelenni a párkapcsolatokban. Az eredeti poszt írásakor - majd egy éve - rövid időn belül több ilyen esettel is találkoztam. A séma ráadásul meglehetősen hasonló, adott egy évek óta működésképtelen párkapcsolat, veszekedésekkel és általános kiábrándultsággal, amelyeket csak a kényszerű fegyverszünetek csendesebb időszakai szakítanak meg időnként. Mindeközben a kapcsolatban élő mindkét fél lelkét folyamatosan öli ez a szituáció, de mégsem lépnek, mert… Mert? Hát ez az. Akkor egymás után két olyan régi kedves barátnőmmel is beszélgettem, aki hasonló cipőben jár, és némi boncolgatás után mindketten kimondtak valami olyasmit, hogy már annyi munkát és energiát öltek ebbe a kapcsolatba, és most (pont most!) mintha már kezdene kicsit javulni a helyzet, például a kapcsolatokban benne lévő pasik végre hosszú évek után talán elkezdenének dolgozni (!), és végre nem egyedül kellene előteremteni az élet költségeit. És épp most borítani a kapcsolatot nem volna jó. Mindezt persze majdnem sírva mesélik, és tudható, sőt, sajnos látható is, hogy napról napra öli őket a helyzet, amibe beleragadtak. 

Persze mondhatjuk (mondják is), hogy a dolgok sokkal összetettebbek, nem lehet csak úgy kilépni belőlük, rengeteg figyelembe veendő szempont van. Ismerjük, a klasszikus, probléma-központú gondolkodásmód. Gyerek, lakás, a mindennapok menedzselése. Csupa-csupa megoldhatatlan kérdés...   

Én meg nem ezt mondom, hanem inkább azt, hogy oké, ez nem működik, mindegy mennyi munkát tettem bele, zárjuk be és lépjünk tovább. A problémák úgyis meg fognak oldódni, ahogy a megoldásokra összpontosítunk. Nyilván lesz egy nehezebb időszak, de a szervezés csodákra képes, és néhány hónap alatt kialakítható egy menedzselhető életvitel. És közben megszűnik egy évek óta velünk élő stresszhelyzet. Annyira ez nem borzasztó jövőkép...

Ez az elmélet.

Merthogy annak, hogy most megint eszembe jutott ez a poszt, oka van. Hogy nem csak párkapcsolati maceráknál akadályozhat egy ilyen 'nehezen elengedő' gondolkodásmód a megfelelő döntés meghozatalában, azt saját példámon is látom. Itt afféle munkakapcsolatról van szó, ahol jó ideje tudom és látom, hogy az adott szituáció nem tartható, mégsem zárom le, mégsem lépek tovább.

De hát így van ez, tanácsot adni sokkal könnyebb, mint változtatni és lépni. 

Azt mondják, mindenki a saját nyomorúságának a kovácsa, és ebben lehet valami. Ugyanakkor sokan elfelejtenek (elfelejtünk) pár fontos dolgot, például az időt. Egy rossz élethelyzetben töltött éveket persze nehéz beárazni, de ettől még van értékük, ráadásul egészen bizonyos, hogy minden így eltelt perc, óra, nap és év örökre, visszahozhatatlanul elvész…

Vannak menthetetlen szituációk, és ilyenkor igenis abba kell hagyni a játékot, és fel kell állni az asztaltól. Ott hagytunk egy csomó pénzt (érzést és befektetést és munkát), ez igaz, de majd holnap újra megkeressük. És sokkal jobb azzal a tudattal kilépni a kaszinó kapuján, hogy bár üres a zsebünk, de legalább a ruhánk megmaradt, és elkezdhetünk építeni valami új életet, mint azzal, hogy meztelenek vagyunk, nincs semmink, és már időnk sincs újra kezdeni...