Pár nappal ezelőtt írott, a reggae zenéről szóló posztomban utaltam arra, hogy hogyan is bukkantam két éve az amerikai kortárs country zenére. Kis hazánk olvasó és zenefogyasztó közönségének jó része persze csodálkozva olvashatja ezt, hiszen itthon a rajongók szűk körét leszámítva az a közvélekedés, hogy a countryzene már lejárt lemez, egy szűk, lovas-cowboy-western romantikát kereső csoporton kívül nem sokakat érdekel. Kétségtelen, hogy a countryzene itthoni, de talán általános európai megítélése is tartalmazza a fenti elemeket. Valahogy úgy van ez, mint ahogy Magyarországról szólván is sokszor előkerül a csikós-betyár-gulasch párhuzam. Pedig egy mai, mondjuk Budapesten élő ember lehet hogy még életében nem látott igazi csikóst…

Jómagam vagy két éve bukkantam teljesen véletlenül egy Toby Keith dalra a youtube-on. Ráadásul pont az ikonikus 'I Love This Bar' dalra. Ezután persze az összes Toby Keith nótát felkutattam, igen sokról készült klip is, és beléjük szerettem hamar. Magára a zenére még visszatérek később, számomra az első meghatározó elem a klipek humora és öniróniája volt. Egyszerűen zseniális, ahogy ezek a klipek bemutatják a countryzenéhez és az amerikai életformához kötődő sztereotípiákat. 

Vannak persze kicsit 'komolyabb' élettapasztalatot tükröző dalok is:

Persze kiderült hamar, hogy ezek a Nashville környéki kiadók igen sok hasonló stílust játszó zenészt fognak össze. Azonban ez az önirónia szinte minden előadó számaiban visszaköszön, Trace Adkins-től Blake Sheltonig. A klipek jelentős része ráadásul történetmesélős fajta, vagyis szinte egy komplett kis rövidfilm, sokszor csattanóval a végükön. Egyébként ez a filmszerűség a legtöbb esetben a videók technikai és rendezői minőségére is igaz, látszik hogy nem kétfős stáb készítette a felvételeket egy kézi kamerával... Ha már megnéztünk néhányat, feltűnhet, hogy a különböző előadók igen sűrűn vendégszerepelnek egymás klipjeiben, alighanem a közös kiadók révén ez a kereszt-reklám direkt támogatott arrafelé.

Egy igazi történetmesélős darab:

És persze a hivatkozott első találkozás:

Azóta is sokszor eszembe jut, hogy ez az sztereotípiákat kifigurázó megközelítés az itthoni zenei, de általában közéleti megnyilvánulások esetében elképzelhetetlen volna. Egyszerűen itthon az emberek jelentős részének nincs humorérzéke, sőt, talán intelligenciája sem ahhoz, hogy felfedezze és megértse az iróniát, anélkül, hogy ezt támadásnak fogná fel. A totális és abszolút elmebeteg itthoni átpolitizáltságot már nem is említve...

A klipek persze a szerelem témakörét is érintik (néha nem igazán feminista nézőpontból...):

Az előadókról, és erről az egész világról persze nem igen találtam magyar nyelvű adatokat. Ezért aztán jobb ötlet híján magam csináltam egy weboldalt, a countrymusic.hu oldalt, ahol megpróbáltam összegyűjteni minél több információt erről a világról. Igaz, manapság már nem nagyon jutok hozzá az aktualizálásához, de legalább az alapok elérhetőek magyarul is. 

Kevésbé vidám dalok is akadnak, persze, és azért találunk egy-egy komolyabb politikai állásfoglalást is, hiszen a country zenének mindig is volt ilyen aspektusa is. 

És akkor most magáról a zenéről is essék szó. Meggyőződésem, hogy a countrymusic.hu az oldalon összegyűjtött előadók zenéje a legtöbb esetben önmagában is képes megállni a lábán, és nem csak egy ördögszekerekkel teli prérin álló farmon, hanem egy városi környezetben is hallgatható és kedvelhető műfajról van szó, amely ebből a szempontból semmiben sem különbözik mondjuk a modern pop- vagy épp rockzenétől.

Olyannyira nem, hogy ha megnézzük az utóbbi évek CMA vagy ACM zenei gáláit, a díjazott előadók és számok jó részéről első hallásra eszünkbe sem jutna a country, mint műfaji meghatározás. Igaz, az előadók azért általában hagyományosabb country felvételeket is előadnak, és a színpadra is általában a nyakban lógó, és valóban használt gitárral lépnek, és persze szinte kivétel nélkül egy szál gitáros iskolai előadóként kezdték a pályafutásukat. Azóta azonban sok víz lefolyt a Mississippin, és a mai felvételek, és általában a kortárs country már csak nyomaiban hasonlít arra, amit itthon countrynak gondolunk. 

Ahogy írom is a country történeténél a honlapon, a countryzene kialakulása (szinte minden amerikai zenei műfajhoz hasonlóan) a blues zenéből is ered. A blues ugye ismert és élő műfaj világszerte. Ismerjük az eredetét is. Mégsem gondolja szerintem senki azt, hogy aki bluest játszik vagy hallgat, az biztos a gyapotföldeken robotol napestig. Úgy gondolom ehhez hasonlóan a modern country zenéhez sem kell okvetlenül egy lovas-westernhős feeling társúljon. Természetesen nem kell megtagadni a gyökereket, és aki érez magában kedvet és vonzódást a fenti westernromantika iránt, az nyugodtan élvezze ki annak minden előnyét. Azonban az, aki igazi városi ember, füvet csak a téren lát, és igazából nem is szeretné kitenni a lábát a városból, nyugodtan kedvelheti ezt a zenét pusztán a dallamok miatt is.

Azt gondolom érdekes lehet mindenkinek pár felvétel végighallgatása és a videók végignézése. Nem kell komolyabban venni a stílust, mint maguk az előadók teszik. Ők már eljutottak oda, hogy a zene szórakoztatásra való. Talán idővel mi is eljutunk ide, és előbb-utóbb rádöbbenhetünk, mennyi érdekes zenei stílus és előadó van a világban. Az első lépésnek a kortárs country pont megteszi.