A XX. század első évei, és az akkori New York-i élet nem csak a technikai fejlődés és az építészet terén volt eseménydús, hanem a politikai mozgalmak terén is. Ez persze érthető is, hiszen a hihetetlen ütemben fejlődő ipar, és a folyamatosan épülő New York hatalmas munkástömegeket vonzott a városba. A különböző szakszervezetek, munkásszövetségek hamar kialakultak, és persze hallatták is a hangjukat.
Bár régen történt és elég messze tőlünk, azt gondolom, néhány olvasót mégis érdekelhet az 1920 szeptember 16–i eset, melyet sokan a manapság az újságokat és a híradásokat uraló terrorcselekmények egyik első hírnökének tartanak. Az akkori amerikai közvélemény számára épp a támadás jelképessége volt a legnehezebben megfogható. A korábbi robbantások minden esetben egy-egy konkrét konfliktus következményei voltak. A Wall Street-i robbantás azonban - hasonlóan a mai terrorcselekményekhez - mintha a társadalom egésze ellen irányult volna. A korabeli St. Louis Post-Dispatch napilap így írt erről: „Nem volt más cél, csak általános félelemkeltés. A bombát nem egy bizonyos személy vagy épület ellen szánták. A közösséget célozták vele, bárkit és bármit, aki és ami a közelében volt.”
De nézzük, mi is történt:
1920 szeptember 16.-án délben egy lovaskocsi állt meg a Wall Street 23. szám előtt, a J.P. Morgan bank épületével szemközt, az üzleti negyed akkoriban legforgalmasabb kereszteződésében. A kocsiban rejlő 45 kilogrammnyi dinamit egy időzítő jelére felrobbanva 230 kilogrammnyi, a tolóablakok nehezékeként használt öntöttvas darabokból álló srapnelt vetett szét. A kocsi és a ló szinte megsemmisült – a ló fejét nem messze, patáit azonban több háztömb távolságban találták meg –, de a hajtó még a robbanás előtt elhagyta a járművet.
Egy szemtanú így írta le a robbanást és az utána kialakult káoszt:
Derült égből villámcsapásként sújtott le – váratlan, halálos mennykőként, ami egy szempillantás alatt zűrzavarba taszította Amerika pénzügyi központjának legforgalmasabb utcasarkát. Sebesültek százai, sokkot kapott, elfehérült arcú férfiak és nők rohantak fedezék után kutatva, egy ismeretlen veszély elől… Ahogy később végignéztem a Wall Streeten, láttam, hogy a kincstár és a J.P. Morgan & Co. bank környékén egy gomba alakú, sárgászöld füstfelhő emelkedik több mint 100 láb magasságba, a füstöt lángnyelvek nyaldosták.
A 38 áldozat – főként fiatal alkalmazottak, futárok, gyorsírók, hivatalnokok – többsége a robbanás pillanatában életét vesztette. A mintegy 300 sebesült közül sokan súlyos sérüléseket szenvedtek. Az anyagi kár több mint 2 millió (akkori) dollár volt (ez mai értéken körülbelül 23 millió dollár), a J.P. Morgan bank belső tereinek egy része elpusztult.
Mint látni fogjuk, a merénylők kilétét nem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani. Azonban mind a rendőrség nyomozói, mind későbbi történészek szerint valószínű, hogy Luigi Galleani anarcho-kommunista követői voltak a felelősök. A csoport 1914 óta követett el robbantásos merényleteket az Egyesült Államokban, az előző évben csomagbombákkal kíséreltek meg két, bár sérülésekkel és halálos áldozatokkal is járó, de a kitűzött céljuktól jóval elmaradó akciót.
Az épületekben nem keletkeztek súlyosabb károk, úgy tűnt, a robbanásnak nem volt konkrét célpontja, ezért az Igazságügyi Minisztérium Nyomozóhivatala (Bureau of Investigation, BOI) nem minősítette azonnal terrortámadásnak a történteket. A vizsgáló hatóságok balesetként kezelték az ügyet, így a rendőrség és a tűzoltóság először azokat a robbanószereket árusító vagy tároló cégeket kereste meg, amelyeknek engedélyük volt dinamit szállítására. Különösen három, közeli építési terület keltette fel a hatóságok figyelmét. Az építéseken tárolt dinamitból azonban nem hiányzott semmi, és a többi manhattani cég is el tudott számolni a tulajdonában lévő robbanószerekkel. A rendőrség ugyan komoly erőkkel kezdte meg a robbanás után maradt töredékek összegyűjtését, azonban a hatalmas területen szétszóródott maradványok összeszedése lassan haladt. Ráadásul a New York-i tőzsde igazgatótanácsa úgy határozott, hogy másnap reggel kinyitnak, ezért az éjszaka folyamán megtisztították az utcákat a közlekedést akadályozó törmeléktől – ezzel valószínűleg a rendőrség által még össze nem gyűjtött bizonyítékokat is tönkretettek.
A terrortámadás lehetőségéről először a New York-i helyettes államügyész nyilatkozott, aki megjegyezte, hogy az ismert körülmények: az időzítés, a helyszín és a végrehajtás módja mind arra enged következtetni, hogy maga a Wall Street és azon belül a J. P. Morgan bank volt a célpont, ami arra vall, hogy valamely szélsőséges antikapitalista csoport állhat a háttérben - bolsevikok, forradalmi anarchisták, kommunisták vagy militáns szocialisták. Szeptember 17-én a BOI közzétette a Wall Street környéki postaládákban egy postás által közvetlenül a robbantás előtt felfedezett röplapokat. Fehér papíron piros tintával írt szövegük így szólt: „Ne feledjétek, nem tűrünk tovább. Engedjétek szabadon a politikai foglyokat, vagy biztos halál vár mindannyiatokra. Amerikai Anarchista Harcosok”. A BOI ekkor végleg elvetette a baleset lehetőségét. William J. Flynn igazgató úgy vélte, a röplapok az 1919 júniusában elkövetett robbantások helyszínein találtakhoz hasonlítanak. A nyomozás olyan erőszakos csoportok felé fordult, amelyek az amerikai pénzügyi és kormányzati intézmények ellen már hajtottak végre támadásokat.
Mint a bevezetőben írtam, ekkoriban az amerikai munkásoknak már voltak igen komolyan vehető, és igen harcos, az eszközökben nemigen válogató szervezeteik is. Nem mellékesen ezeknek a szervezeteknek az ekkor már létező Szovjetunió igen komoly eszmei/ideológiai támogatást is jelentett. A nyomozás is ezeket a szervezeteket célozta, de a BOI és a New York-i rendőrség munkája több mint három évig sikertelen volt. Néhány személyt ugyan letartóztattak, de egyikük ellen sem tudtak vádat emelni. Az első időkben az anarchista és kommunista csoportokra összpontosítottak, köztük a már említett Luigi Galleani követőire, a „galleanistákra” (angolban: Galleanists), akiket a korábbi csomagbomba-merényletekért is felelősnek tartottak. Később, Warren G. Harding elnöksége (1921-1923) idején a hatóságok már a Szovjetunió és az Amerikai Kommunista Párt (Communist Party USA) felé vezető szálak után is kutattak, szintén sikertelenül.
A merénylet miatt végül senkit nem állítottak bíróság elé. Az utókor történészei és kutatói azonban több figyelemre méltó részletre bukkantak, amelyek a lehetséges elkövető személyére is fényt deríthetnek. Manapság a legtöbb kutató az olasz származású Mario Buda-t teszi felelőssé a merényletért. Buda ekkoriban Luigi Galleani követői közé tartozott. Érdekes módon, - bár a robbantás idején New Yorkban tartózkodott - a nyomozó hatóságok nem kezelték gyanúsítottként, és ki sem kérdezték. Előélete és az őt ismerők későbbi nyilatkozatai alapján egyes történészek úgy vélik, ő készítette a pokolgépet. Buda tulajdonát képezte az az autó, amelynek megtalálása a később polgárjogi harcosként elhíresült Nicola Sacco és Bartolomeo Vanzetti letartóztatásához vezetett, és lehetséges, hogy ő maga is részt vett abban a South Braintree-i fegyveres rablásban, amiért a két olaszt végül elítélték. Egyes vélemények szerint a merénylettel Buda társai elfogásáért akart bosszút állni. (Sacco és Vanzetti elítélése és kivégzése a mai napig vitatott esemény. Bár az ellenük lefolytatott per egyértelműen politikai indíttatású koncepciós per volt, a későbbi kutatások azt mutatják, hogy az ítélet alapjául szolgáló rablást valóban ők követhették el.)
Buda értett a dinamithoz és más robbanószerekhez, a környezetében lévők tudták arról, hogy srapnelként a tolóablakok nehezékeként használt öntöttvas nehezékeket használta. A galleanisták bombái közül valószínűleg többet is ő készített. Buda a Wall Street-i robbantás után nem sokkal elhagyta a várost, valódi nevén útlevelet szerzett az olasz konzulátustól, és Nápolyba hajózott. Novemberben ért haza, és soha nem tért vissza az amerikai kontinesre.
A merénylet máig tartó hatást gyakorolt az Egyesült Államokra. Meghatározta viszonyát a terrorizmussal és a „vörös veszedelemmel” vagyis a szocialista-kommunista eszmékkel szemben. Bár az eset különböző reakciókat váltott ki, összességében mégis összekovácsolta a nemzetet.
A Washington Post korabeli cikkében háborús tettnek nevezte a robbantást, és - meglehetősen erős szavakat használva - a bevándorlókat tette érte felelőssé:
A New York-i bombamerénylet jól mutatja, mennyi Európa emésztőiből és szennyvízcsatornáiból jött idegen söpredék szennyezi az amerikai demokrácia tiszta forrását.
A New York Times két nappal később (szeptember 18-án) visszafogottabban írt, cikkük szerint a nyugalom a legfontosabb fegyver az erőszakkal szemben:
Először is, nem adhatjuk át magunkat a pániknak. Azzal elhitetnénk a merénylőkkel, hogy félig sikerrel jártak. A céljuk a megfélemlítés. A közösségnek meg kell mutatnia, hogy nem lehet megfélemlíteni. Igaz, így minduntalan komoly veszélyeknek tesszük ki magunkat. Újabb robbantásoknak. Újabb gyilkosságoknak. Ám mindezek a társadalom ellenségei által hirdetett háború veszélyei, és nyugodtan kell szembenézniük velük azoknak, akik a törvényt és a munkájuk gyümölcseit védeni kívánják, akár életük árán is. Nem húzódhatunk vissza, nem mutathatjuk magunkat gyávának a terroristák előtt. Nyugodtnak és szilárdnak maradva kezdhetjük legyőzni őket.
A tettesek utáni kutatást segítendő az Igazságügyi Minisztérium Nyomozóirodájának, és azon belül az Általános Hírszerző Osztálynak és vezetőjének, J. Edgar Hoovernek a jogosítványait kibővítették; a szervezet végül 1935-ben Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) néven vált önálló ügynökséggé az Igazságügyi Minisztériumon belül.
A poszt részben a vonatkozó angol nyelvű Wikipédia szócikkeken alapul.
