Politikáról ugyan jó ideje nem írok semmit, és nem is igen foglalkozom vele, ha nem muszáj. Nem is erről fogok írni most sem, bár egy picit mégis érinteni fogom talán, mert a poszt témája teljesen nem elválasztható ettől. Itt most inkább egy kérdést járok körbe, remélem sikerül közvetítenem a gondolataimat az olvasók felé...

Szóval egy ideje foglalkoztat a gondolat, - nem titkoltan családi, tehát személyes tapasztalatok alapján - hogy vajon miért van az, hogy bizonyos emberek az általuk élt életformát mindenképp mások életformájával szemben kell meghatározzák. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy vannak olyanok, akik, bár a városban születtek, de vidékre kerülve a vidéki élet harcos szószólói lettek, és nem múlhat el beszélgetés velük anélkül, hogy ne ostoroznák a városi népeket, vagy a városi életformát. Nyilván ugyanez működhet fordítva is, bár én olyan esettel nem kerültem kapcsolatba még.

Persze ez nem csak a lakóhelyről szólhat. Szintén sokan vannak, akik az általuk megtalált ideológiai, történelmi, történeti közeget olyan módon tudják megélni és képviselni, hogy a többi álláspontot – amelyeket egyébként korábban esetleg maguk is képviseltek – teljesen megtagadják, ostorozzák, szidják. Vagyis a a választott életüket, életmódjukat, hitüket, csakis és megint, mint 180 fokos fordulatot tudják megélni. Nyilván van számtalan olyan eset is, ahol ez a két dolog összefonódik, és a vidéki lét mintegy a népi és nemzeti és magyar érzések megvalósulása lesz. Itt hatványozódik az ellenállás is, az urbánus és modern életforma rögtön gyanússá és fenyegetővé válik, azonnal egy csomó egyéb jelzőt is vonz, jönnek a társadalmi, származási, ideológiai megbélyegzések.

Tudnivaló, hogy én is Pestről kerültem vidékre, de most is ezer szál köt a városhoz. Ugyanolyan jól érzem magam a pesti nyüzsgés közepén, mint a vidéki csendben. Tisztában vagyok azzal is, hogy mindkét helynek vannak árnyoldalai, mindkét életforma tartalmaz kevésbé csábító részeket. De nálam működik az, hogy amikor az adott helyen vagyok, akkor annak a szépségeit lássam meg inkább. A városban nem a kutyakakira és a hajléktalanokra figyelek, hanem a szép épületekre, a nyüzsgő pubokra, a szép lányokra. Vidéken nem a sáros utakra, az összedőlő, elhanyagolt és elhagyatott épületekre, hanem a nyugalomra, a zöldre, az állatokra, az életre… És ez működik.

Azt tapasztalom, hogy ugyanez érvényes nálam ideológiai szinten is. Mint mindenkinek, nekem is van elképzelésem a világról, az emberekről és persze politikáról is. Van millió dolog, amit nagyon nem szeretek, de ezekkel nem is foglalkozom. Szeretem a sokszínűséget, szeretem, ha mindenféle vélemény megjelenhet egymás mellett.  Hiszek abban, hogy sokféle kultúra keveredése pozitív hatású. Hiszek az egyén szabadságjogaiban. Hiszem, hogy a múlt, bár fontos alapokat adott, de az életünk a jelenben folyik, és a jelenlegi helyzetben, a jelen körülmények között kell jól érezzük magunkat. Hiszek a tudásban, azt gondolom, ha több forrásból tájékozódunk, biztos kevésbé fogunk tévútra kerülni. Nem gondolom, hogy az ismeretek összecsipegetését, és a saját véleményünk kialakítását ki tudja váltani egy bizonyos ideológiában való vak hit.

Épp ezért nem tudom megérteni, miért van szüksége bárkinek arra, hogy a saját véleményét más irányzatok ellenében határozza meg. Mert ez egy önromboló folyamat, amolyan ördögi kör. Látom, hogy mennyire tévútra vihet, igen hamar eljut az ember oda, hogy mindent csak a saját szemüvegén keresztül néz, mindent csak a saját ideológiája alapján ítél meg. És ez hamar elérhet odáig, hogy bizonyos eseményeket, történéseket nem is tud értelmezni, mert már nem látja magát az eseményt, csak a saját ideológiája alapján arról alkotott képet. Borzasztó látni, hogy az ilyen ember nem tud elolvasni mondjuk egy a városról szóló blogbejegyzést, mert minden szavát egyfajta készenléti állapotból nézi, és ahogy veszélyt érez – ami az ő esetében a saját mondjuk vidéki életformájától és ideológiájától eltérő vélemény – rögtön visszavág. Akkor is, ha a komplett írás nem is arról szól, akkor is, ha semmilyen támadás nincs benne. Egyszerűen vannak amolyan kulcsszavak, amik beindítanak egy automatikus reflexet. Nem tudják értelmezni a teljes szöveget, csak a kulcsszavakat látják. Borzasztó…

És akkor a következtetés, ami befészkelte magát a fejembe: Nem lehetséges-e, hogy az ilyen fokú ellenállás, az ilyen fokú „ellenségkeresés” épp arra enged következtetni, hogy az illető valahol belül bizonytalan a választásában, és folyamatos megerősítést kell találjon és adjon magának? Számomra logikusnak tűnik egy ilyen megközelítés.

Még valami: nyilván lesznek akik ezt olvasva rögtön visszavágnának, hogy szerintük én sem vagyok mentes az előítéletektől, hiszen pusztán az, hogy a fenti írásban egy bizonyos gondolkozásmódot helytelennek tartok, önmagában egyfajta szembenállást jelez velük szemben. Ez bizony igaz lehet. Küzdök is ellene, és hajlandó vagyok akár nyilvánosan is - mint most is - önvizsgálatot tartani. Azt gondolom, ez azért első lépésnek nem olyan rossz. Persze hogy el lehet-e érni egy teljesen semleges/objektív állapotot, azt nem tudom (most, ahogy írok, beugrott: lehet hogy ismerek ilyen embert) mint ahogy azt sem, akarok-e ilyen lenni. Mindenesetre azt tudom magamról, hogy ha olvasok egy határozott véleményt tükröző írást valahol, az esetek túlnyomó többségében beugranak azért a pro és kontra érvek is, általában ez alapján döntök arról, egyet értek e az írással, vagy sem. Ez jó iránynak tűnik.