Jó régen nem írtam semmit itt a blogban. Úgy látszik, tényleg akkor megy csak, ha van valami téma, amin egy ideig jár az agyam…

A minap egy családi beszélgetés alakult ki annak kapcsán, hogy szóvá tettem, miért kell szlovák tejjel feltölteni a hűtőt, amikor magyar tejjel is lehetne. Hát, nekem is esett a família, hogy márpedig szegénység van, meg válság, és a szlovák tej  olcsó, ráadásul jó is. Remek. Tekintsünk el most attól, hogy a konkrét esetben a konkrét család költekezésében és életmódjában valóban komoly tényező-e ez a literenkénti 40 Ft különbség. Amiről írni akarok az inkább maga az elv…

Engem mostanság meglehetősen érdekel ez a téma. Azt hiszem az utóbbi időben ilyen téren valami módon tudatos vásárlóvá váltam. Figyelem a termékeken a gyártót, mert valami zsigeri késztetést érzek arra, hogy legalább ennyit tegyünk meg az országunkért. Persze rém szép dolog mindenféle cikket kiposztolni a facebookra, azzal hogy milyen gazdasági kakiban is van az ország, (teszem is szorgalmasan) de igazából tudom, ez nem számít semmit. Liberálisnak vallom magam, többeknek ez nyilván azt jelenti, hogy idegenszívű, meg hazátlan, meg még mindenféle egyéb szépséges jelzők. (És mit tagadjam, mondjuk tényleg nem látom értelmét rovásírásos táblák kihelyezésének minden faluvégre.)  Mindeközben számos ismerősöm és rokonom van, akik rettentő büszkék magyar voltukra, remekül tudják szidni a különböző nációkat, vidáman kirekesztenek, csodálatos és átgondolt világnézetük van, pontosan tudják milyen klientúra és/vagy milyen pártállású emberek tették tönkre az országunkat.

De sajnos ugyanezen emberek többségének ezekre a - legalább is szerintem - legalapvetőbb dolgokra már nem marad idejük. Nyugodtan megvesznek bármit, ami eléggé olcsó, és ha szóba kerül a téma, akkor felhozzák a rossz gazdasági helyzetet (aminek oka persze szerintük az elmúlt 8 év, de ezt inkább már ide sem írom) .

Pedig nem így kéne legyen…  Attól, hogy épp nem ismerünk egyetlen tejgyári munkást, vagy épp sajtkészítőt, még eszünkbe juthatna, hogy egy ország bizony sok-sok kicsi, egymással összefüggő elemből áll. És ha én itt nem vagyok figyelemmel az ország mint „rendszer” egy alkotó elemére (pedig módomban állna!), akkor ezzel olyan folyamatokat indítok el vagy legalábbis támogatok, amelyek aztán egész máshol fognak vissza ütni ránk.  Persze lehet mondani, hogy ugyan már, nehogy azt mond hogy számít egy ilyen kis dolog, (vagyis hogy az adott 500 Ft-értékű vásárlásommal közvetve egy magyar termelőt támogassak) de szerintem bizony számít. És nagyon sajnálom, ha valaki ezt nem érzi evidensnek. A hátamon feláll a szőr attól a vendéglátásban dolgozó ismerősömtől, aki véresen antiszemita és büszkén Árpádsávos nézeteket vall, de a vendégeknek megveszi a legolcsóbb import élelmiszert, mert „azoknak az is jó”, és különben is válság van. És arra nem gondol, hogy az ő szépséges „magyarizmusából” azért bizony nehezebben fog megélni az a magyar munkás, aki magyar felvágottat gyárt egy magyar gyárban, mintha megvenné a terméket amit gyárt…

Nyilván nem kell túl misztifikálni a dolgot, szerintem sem. Az hogy egy adott termék pontosan milyen alapanyagból készült, hogy az adott termelő üzem kinek a birtokában van, vagyis kinek termeli a hasznot, a legtöbb esetben követhetetlen lenne. (Éppen úgy, mint hogy az a haszon visszaforgatva újabb munkahelyeket teremt, vagy épp kikerül az országból.) De az adott terméken legyen már rajta hogy itthon készült. Így ha más nem, a csomagolásával itthoni munkahelyeket teremtett. (Ennél azért kis utána böngészéssel többet is megtudhatunk, ehhez csupán némi márkahűség kell, meg a google…)

Ennyit meg tudunk tenni, és bár ez nyilván nem túl sok, de azért valami…

Ui.: mielőtt valaki megjegyezné… én jó ideje munkanélküli vagyok, alkalmi munkákból és családi segedelmekből vagyok még a víz felett (bár már nem sokkal). Következésképpen csak a legszükségesebbeket veszem meg, fillérre ki vagyok számolva folyton. Nyilván sokak szerint adná magát a válasz, hogy az én esetemben márpedig luxus a fentiekkel való törődés, a legolcsóbb terméket kell megvenni, és kész. Hát én meg nem így gondolom, ezért írtam a fentieket. Van egy mondás arról, hogy a kevés néha több… És én ezt így is érzem. Rendben. Nincs pénz, vegyünk kevesebbet, vagy épp most valamit ne vegyünk meg egyáltalán. (Esetemben inkább az utóbbi az életszerű manapság.) De ha már veszünk, vegyünk ha lehet kicsit jobbat ÉS hazait.

Pótkötet: Igen, narancsból én is külföldit veszek. De például egzotikus sosem látott tüskés-szőrős gyümölcsöket, vagy épp mindenféle tengeri herkenytyűt nem veszek soha. Ahogy Dél-Amerikából származó bort sem. De ez már egy másik bolondériám, miszerint valahogy nem tűnik természetesnek és különösebben környezettudatosnak és fenntarthatónak, hogy itt élve több ezer kilométerről származó motyókat egyek… (Azért eléggé fura belegondolni abba, hogy valahol az északi tengeren azért borul fel a tápláléklánc, mert mi itt mindenképp onnan származó szardíniát vagy heringet kell együnk... Hát, nem tudom. Valahogy nem természetes, na...) De erről majd egyszer máskor írok, mert még ki kell alakítanom egy átgondolt és védhető álláspontot, különös tekintettel a kávé- és csokoládé függőségemre, amelyek sajnos szintén nem végtelen pusztáink ősi terményei…